Nathaniel Brown sokoldalúsággal és a szezon első góljának megszerzésével rukkolt elő az első müncheni hónapjaiban. A 23 éves játékossal a Bayern München hivatalos magazinja, a Säbener 51 készített interjút.
A beszélgetés a kezdetekről szól: szó van benne Nene bemutatkozásáról a rekordbajnoknál, valamint a gyermekkoráról is, amely során egy egészen különleges rekordot állított be az iskolában.
Säbener 51: Mi tette számodra ennyire vonzóvá a Bayernt?
Nene Brown: Hogy teljesen őszinte legyek, sosem gondoltam volna, hogy a Bayern megkeres majd. Aztán hirtelen minden olyan gyorsan történt. Amikor az ügynököm szólt az érdeklődésükről, azonnal közöltem vele, hogy semmi másról nem akarok hallani. Bajorországból származom, ezzel az átigazolással Németországban maradhatok, miközben az ország legjobb csapatához igazolok, amely egyben a világ egyik legnagyobb klubja is. Ehhez jöttek még a vezetőséggel és az edzővel folytatott beszélgetések. Ráadásul a családom és a barátaim mind óriási Bayern-drukkerek. Ezek után nem is volt kérdés. Az első pillanattól kezdve teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a Bayernben akarok játszani.
Mindenki azt hitte, hogy egy új balhátvédet szerződtettünk, erre a 10-es pozícióban debütáltál. Ha valaki megkérdezi tőled, milyen típusú labdarúgó vagy, mit válaszolsz?
Azt, hogy okos [nevet]. Én mindig élvezem a focit, támadó szellemben gondolkodom, és nagyon ambiciózus vagyok. Akár hátul játszom, akár elöl, a saját képességeimmel akarok hatással lenni a meccs alakulására.
Fiatalabb korodban középső középpályás voltál. Hogyan kötöttél ki végül a balhátvéd poszton?
Még a Nürnberg U17-es csapatában játszottam 10-est, amikor rájöttem, hogy abban a pozícióban talán nem vagyok elég jó, és valószínűleg nem kapnék sok játéklehetőséget. Amikor két balhátvédünk is kidőlt, az akkori edzőnk [Peter Gaydarov, aki később a Bayernnél is megfordult, jelenleg pedig az Athletic Club asszisztense] kitalálta, hogy engem tesz be arra a posztra. Egész jól ment a játék, aztán ott maradtam. Ezért vagyok ma balhátvéd, és nagyon hálás vagyok neki érte. Az ő döntése nélkül lehet, hogy most nem a Bayern labdarúgója lennék.
A 11-es mezszámot választottad a Bayernben, amit inkább a támadókkal szoktak azonosítani. Olyan játékosok viselték korábban, mint Karl-Heinz Rummenigge, Ivica Olić vagy Lukas Podolski. Hogyan illik a 11-es egy balhátvédhez?
Páran meglepődtek a választásomon, de egész egyszerűen nem sok szabad szám állt a rendelkezésemre. Még a 21-es is foglalt volt, amit Frankfurtban viseltem. Így arra gondoltam, miért ne próbálhatnék ki valami újat? Miért ne lehetne a 11-es a következő számom? Támadó szerepkörben is megállom a helyem, így bizonyos szempontból illik is hozzám. Még az is lehet, hogy ennek így kellett lennie – és ez így van jól.
Az iskolában egyszer több mint 20 kilométert futottál egy jótékonysági futáson, és a végén a szervezőknek kellett leállítaniuk. Mi történt pontosan?
Tízéves voltam, eredetileg csak öt kört volt tervben. Aztán egyszerűen futottam tovább, mert jól móka volt. Végül 22 vagy 23 kört tettem meg. Még folytatni akartam, de anyukám és a tanárok azt mondták, túl nagy a hőség, és nem akarták, hogy összeessek. Ezért kiszedtek a versenyből. De így is én nyertem – és szerintem a mai napig enyém a rekord.
Látták már akkor is benned azt az elszántságot, ami mostanra egészen a Bayernig repített?
Elképzelhető. Igazából magát a futást nem annyira élvezem, de tízévesen mániákusan az iskola legjobbja akartam lenni. A meccseken is hasonló a helyzet: még ha el is kezd fogyni az energiám, mindig mondogatom magamnak, hogy nyomnom kell tovább.
Egyszer azt mondtad, a legrosszabb dolog úgy lefeküdni egy meccs után, hogy az ember azt érzi magában, hogy nem volt elég bátor. Honnan ered ez a felismerés?
Nekem egy hosszabb folyamat volt, mire eljutottam oda, hogy magabiztosan futballozzak. A karrierem elején az edzéseken gyakran visszafogtam magam. Amikor 18 évesen felkerültem az első csapathoz, nagyon izgultam. Este sokszor arra gondoltam, bárcsak többször kértem volna a labdát, bárcsak aktívabb lettem volna. Talán ezért is tartott nálam egy kicsit tovább, mire bemutatkozhattam a felnőttek között. Egy ponton aztán rájöttem, hogy nem számít semmi. Még ha hibázol is, folyamatosan kérni fogom a labdát. Nincs annál rosszabb, mint amikor a meccs után azon jár az agyad, hogy bárcsak ne fogtad volna vissza magad egy adott szituációban. Ma már nagyon jól tudom kezelni ezt a fajta érzést.
Forrás: Säbener 51