Franz Beckenbauer, a Császár

Az SC 1906 nevű apró giesingi klub az 1860 München számtalan nevelőegyesületének egyike volt – Walter nevű bátyját követve 1954-ben oda igazolt a másik Beckenbauer csemete, Franz Anton is.

Az 1860 München egyébként az ötvenes években jóval népszerűbbnek mondhatta magát a Bayern Münchennél, a szárnyait egyre inkább bontogató ifjú tehetség, Franz Beckenbauer 1958-ban mégis ez utóbbit választotta – méghozzá egy pofon miatt. A giesingi csapat ugyanis anyagi okok miatt feloszlott, és az utolsó mérkőzést pont az 1860 ellen játszotta. Egy nála jóval idősebb és erősebb fiú őrizte Franzot, aki amikor hősünk gólt rúgott védőjéről, egész egyszerűen arcul csapta. Ezután természetesen szó sem lehetett arról, hogy Franz hozzájuk igazoljon.

Mindemellett Franz hamarosan saját keresetre tett szert: apja beszervezte egy biztosítótársasághoz. A majdani Császár itt ismerte meg első barátnőjét is. A nála három évvel idősebb Ingrid a futballhoz is konyított egy keveset: „Húsz éve nem volt akkora tehetség, mint te!” – mondogatta gyakorta.

Rudi Weiß a Bayern tartalékjainak edzője nem nézte jó szemmel kettejük kapcsolatát, ezért Franzot fegyelmezési szándékkal kipenderítette a csapatból. Ezzel nem sikerült eltántorítani a fiút, végül Ingrid ijesztette el saját magától Franzot. Egy szép nap elé állt, és közölte: gyereket vár. A fiatalember úgy érezte, csak számításból történik minden, attól a naptól kezdve feléje sem nézett Ingridnek. Igaz, 1963-ban született fiát, Thomast öt évvel később mégis a nevére vette. Rudi Weiß még duzzogott egy darabig, aztán – mivel szükség volt Franzra – visszavette a tékozló fiút.

Eleinte a bal szélen játszatta, aztán egyszer csak lejárt a „száműzetés”. Az egyik mérkőzésen megsérült a középhátvéd, és Weiß Franzot küldte hátra a helyettesítésére. Beckenbauer kiválóan látta el feladatát, ezért aztán maradhatott, bár a csatárvér még dolgozott benne: állandó előretöréseivel a szívbajt hozta edzőjére. Hamarosan feljebb lépett a ranglétrán: debütált az első csapatban. A német utánpótlással akkoriban Dettmar Cramer foglalkozott, aki 1964-ben Weiß kérésére elvitte Beckenbauert is egy hollandiai korosztályos Európa-bajnokságra.

Cramer egyébként később meghatározó szerepet játszott Beckenbauer életében: Helmut Schön segítője volt Franz első válogatottságakor, később edzője lett a Bayernnél, sőt házassági tanúnak is őt kérte fel a futballsztár. Wilhelm Neudecker, a Bayern legendás elnöke 1964-ben profi szerződést kínált az akkor 19 esztendős Franz Beckenbauernek.

Franz első bajnokija – még a még a második vonalat jelentő területi bajnokságban – kiválóan sikerült. 1964. július 6-án a Bayern 4-0-ra verte meg a St. Paulit. Az újonc balszélsőként gólt is lőtt. 1965 nyarán sikerült a feljutás, ekkora viszont már Gerd Müller játszott a csatársor közepén. A bajnokikon 147 gólt rúgott a tehetséges fiatal gárda. Ám nem volt az élet ettől még felhőtlenül boldog: a Čik becenévre hallgató edző, Zlatko Čajkovski nem bánt kesztyűs kézzel Franzcal, pedig az 14 góllal vette ki részét a feljutásból. Különleges erőfejlesztő gyakorlatokat írt elő számára, mert szerinte a 181 cm magas, 66 kilós játékostól egyáltalán nem ijedtek meg az ellenfelek.

Az első Bundesliga-szezonban Franz gyorsan legyőzte lámpalázat, pedig az első – éppen az 1860 ellen 1-0-ra elvesztett – mérkőzésen nem szerepelt valami fényesen. A csikócsapat végül a harmadik helyen zárta az évet, végig megszorongatva a „hatvanasokat”. Az év játékosa Franz Beckenbauer lett. Az ítészek szerint elsősorban azért, mert oroszlánrészt vállalt a Bayern 1966-os kupagyőzelméből.

A döntőt a frankfurti stadionban a duisburgi Meidericher SV ellen játszották. A Bayern 4-2-re győzött, a negyedik gólt Franz szerezte. Saját térfeléről indította Rainer Ohlhausert, közben felfutott a kapu elé, s a visszakapott labdát a kapuba vágta. Ekkor kapott lábra az eleganciájáról, könnyedségéről szóló legenda:

olyan frissen tért vissza az öltözőbe, mintha csak egy vasárnap délutáni sétát tett volna. A mérések persze homlokegyenest mást mutattak, hiszen valójában három kilót fogyott a döntő alatt.

Akkoriban lépett be Franz és a Bayern életébe Robert Schwan, akit Neudecker a klub menedzsereként szerződtetett, ám ő hamarosan külön egyezséget kötött a játékossal is, mint annak személyes ügyintéző menedzsere. Sokan ostoba különcnek tartották Schwant, Franzot pedig felvágós alaknak: minek egy futballistának menedzser? Ma már világos: nekik lett igazuk. Beckenbauer kezdő, évi kétezer márkás fizetése a klubtól való távozásakor már hatszázezer márkára duzzadt. Ebben természetesen csak az egyesülettől kapott összeg foglaltatik, reklámszerződései ennél jóval többet hoztak a konyhára.

Franz életében akkoriban egy másik, viszonylag új fejezetet írt az élet, a Nationalelfről. Helmut Schön 1965-ben behívta Beckenbauert a válogatotthoz. Az angliai világbajnokságra való kijutás volt a tét: a németeknek győzniük kellett a sorsdöntőnek mondható, stockholmi selejtezőn. Sikerült, 2-1-re nyertek a svédek ellen, így Franz készülhetett a többiekkel a nagy randevúra.

A nyugatnémet válogatott az 1954-es győzelem óta állandóan a világ futballelitjében szerepelt, ezért aztán svédországi negyedik hely, s még inkább a chilei leszereplés szinte kudarcként élt az emlékekben. 1966-ban azonban újra nagyszerű gárda alakult, mely az olaszországi légiósokon kívül a Bundesliga sztárcsapatainak, a Dortmundnak, az Kölnnek és a Hamburgnak a játékosaira épült. A Bayernt mindössze ketten képviselték: Franz és a cserekapus Sepp Maier.

Úgy jutottak a döntőbe a németek, hogy közben nem Schön csapata játszotta a „slágert”. A világ előbb a brazilok kudarcáról, s a magyarok sikerétől volt hangos, majd ünnepelte az olaszokat búcsúztató észak-koreaiakat, s az Eusébio vezette Portugálokat. Miközben a Nationalelf – a negyeddöntőben 4:0-ra verve Uruguayt, majd az elődöntőben, főleg Beckenbauer remek lövésének köszönhetően, 2:1-re legyőzve a szovjeteket – a fináléba „surrant”. A csapat fő ereje a középpályássorban volt. A Haller, Beckenbauer, Overath trió legalább olyan erős volt, mint a nyolc esztendővel későbbi világbajnokok hármasa. A döntőt azonban végül az angolok nyerték meg.

A Bayern a kupagyőzelmet követően 1966-67-es szezonban a hatodik helyre esett vissza a bajnokságban, s az első vereségeket azonnal követték az első bírálatok is. Afféle mentőövnek szerencsére ott voltak a kupák: a hazai és a KEK, amelyekben a Bayern nem talált legyőzőre. Igaz, utóbbiban minden fordulóban verejtékezve jutott tovább.

A döntőben a skót Rangers várta. Illetve a bajorok várták a skótokat, hiszen az UEFA már előre kijelölte a döntő helyszínét, és a sors kegyes volt hozzájuk: Bajorországban, Nürnbergben, azaz gyakorlatilag hazai pályán fogadhatták ellenfelüket. A drámai küzdelembe, a hosszabbítás után elért 1:0-s győzelemmel a Bayern első nemzetközi sikerét érte el.

Ám sejteni lehetett: messze nem az utolsót.

1969 újabb sikerévet jelentett a még mindig csak 24 éves játékos számára. Akkoriban megkapta a „Császár” titulust, s a lapok szinte állandó témája lett, hogy a középpályán vagy a védelemben képes-e Beckenbauer a legjobb teljesítményre. Ő igyekezett a játékával felelni. 1969-ben a bajnokságot és a kupát is megnyerte a Bayern (effajta duplázásra korábban, csak 1937-ben volt példa a német futball történetében). Abban a szezonban Čajkovski helyett már honfitársa, Branko Zebec dirigálta a csapatot, melyben feltűnt már Hans-Georg Schwarzenbeck is.

A Bayernnek azonban hasonló kvalitású vetélytársa is akadt: a Mönchengladbach. E két klub rivalizálása jellemezte a Bundesligat 1968-tól egy évtizeden át. Az 1969-70-es szezont például a Gladbach nyerte meg, a Bayern pedig elküldte Zebecet. A jugoszláv utóda Udo Lattek lett. Az ő érkezésével indult el igazán a Bayern, hogy meghódítsa Európát.

Közben Franz részt vett élete második világbajnokságán, Mexikóban. A németek legalább az elődöntőbe jutásban reménykedtek. Schön csapata viszonylag könnyű csoportba került, a peruiakat, a bolgárokat és a marokkóiakat előzve jutottak a legjobb nyolc közé. Ott drámai csatában, kétgólos hátrányból fordítva kiejtette a címvédő angolokat. A Nationalelf a fináléba jutásért Mexikóvárosban az olaszokkal meccselt s újra a pokolból küzdötte fel magát: Schnellinger az utolsó pillanatban egyenlítve visszahozta a folytatás reményét.

A kétszer tizenöt perces hosszabbítás azóta a futballtörténelem része. A németek még két, az olaszok ellenben három gólt szereztek, s így az Azzurri játszhatott a brazilokkal. Ám ki tudja, mi történt volna, ha Beckenbauer nem töri el a kulcscsontját a mérkőzés legforróbb pillanataiban?

Két évvel később, az Európa-bajnokság négyes döntőjében a németek számítottak a toronymagas esélyesnek. Beckenbauer hatvankettedszer volt tagja a válogatottnak, mikor 1972. június 18-án társaival együtt kifutott a brüsszeli Heysel Stadion gyepére, hogy a szovjetekkel megmérkőzzenek az Európa-bajnoki címért. A háromgólos győzelem ellenére nem lehetett felhőtlen az öröm: botrányos jelenetek játszódtak le a játéktéren kívül. A közönség a meccs vége előtt öt perccel beözönlött a korlátokon belülre, a játékosok aggódva figyelték a körülöttük kialakult helyzetet. Megpróbáltak menekülni, de a tömeg szinte eltiporta őket, földre került Beckenbauer és Netzer is. A tépett mezű bajnokokat végül a társaik mentették meg a szorult helyzetükből, de Franz saját elmondása szerint megismerte a halálfélelmet.

A botrányos jelenetektől függetlenül Schön csapata biztosan nyerte meg a kontinensbajnokságot. A szakértők között később legfeljebb csak abban alakult ki némi vita, hogy ez az 1972-es gárda valóban erősebb volt-e a két évvel későbbi világbajok alakulatnál. Mindenesetre az Aranylabda-szavazáson az évben született az első „tiszta nemzeti dobogó”: Franz két ponttal előzte meg Gerd Müllert és Günter Netzert. Másfél évvel később, a hazai rendezésű világbajnokságon már minden nyugatnémet győzelmet várt a válogatottól. Schön csapata mellett a hollandok jutottak az 1974-es torna döntőjébe.

A DFB büszkeségei Chile ellen nehezen, Ausztrália ellen könnyen nyertek, s már továbbjutóként álltak ki az NDK elleni „történelmi” találkozóra. A két német állam szupercsatáját végül a keletiek nyerték 1-0-ra – későbbi sejtések szerint azért, hogy Beckenbauerék elkerüljék a brazilokat és hollandokat. Ám azt is pletykálták, hogy nem volt idilli a hangulat a nyugatnémet táborban. Megoldatlan maradt néhány személyi kérdés, de a játékosok nem tudtak megegyezni a vezetőkkel a prémiumokban sem. Ezért aztán Beckenbauernek, a csapatkapitánynak különösen fontos szerep jutott ebben a nehéz periódusban.

Sokszor csillogtatott diplomáciai érzékével nemcsak a pályán, az öltözőben is a csapat „legértékesebb” tagjává lépett elő.

A német válogatott zengzetes sikerei mellett a Bayern München is a csúcsok meghódítására tört. Udo Lattek (1970-től öt éven át tartott első müncheni korszaka alatt) zsinórban három bajnoki címet nyert a gárdával, amely 1974-ben még az ő irányításával nyerte el történetében először a BEK-et. A brüsszeli döntőben az Atlético Madrid a 114. percben szerezte meg a találkozó első gólját, majd Schwarzenbeck, Beckenbauer első számú szárnysegéde az utolsó pillanatban kiegyenlített. A megismételt mérkőzésen, két nappal később, már nem ismert kegyelmet a Bayern: 4-0-ra nyert.

Latteket 1975 januárjában Dettmar Cramer, Franz „régi ismerőse” váltotta, s bár otthon a Gladbach nagy évei következtek, a BEK-ben továbbra is a Bayern aratott. 1974 májusában a Leeds United, egy évvel később a Saint-Étienne ellen szerezte meg a gárda a trófeát. Érdemes az angolok elleni kezdőcsapat névsorát felidézni, hiszen ez a tizenegy számított a korszak meghatározójának: Maier – Andersson, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Dürnberger – Roth, Zobel – Torstensson, Uli Hoeneß, Müller, Kappelmann.

Beckenbauer legjobb éve a három BEK-győztes esztendő közül az 1976-as volt. A klubsikerek mellett a válogatott csak tizenegyesekkel vérzett el a csehszlovákok ellen, az Európa-bajnokság döntőjében. 1976 decemberében a France Football az akkor 31 éves Császárt választotta ismételten Európa legjobb játékosának. Kevesen gondolták, hogy Franz európai karrierjének utolsó nagy pillanatát ünnepelte ekkor.

1977 februárjában játszott utoljára a válogatottban, majd a New York Cosmoshoz szerződött. Sokan vitatkoztak azon, Beckenbauer kezdett tárgyalni előbb az amerikaiakkal, és ezután szellőztették az ügyet az újságok, vagy épp amiatt vette fel a kapcsolatot a Cosmosszal, hogy így reagáljon a lapok közléseire. Egy dolog viszont bizonyos: elmondása szerint sohasem bánta meg hatalmas vihart kavart lépését.

AZ NSZK-ban két pártra szakadtak a szurkolók: sokan úgy vélték igaza van, hiszen ki az a bolond, aki hétmillió márkát kidobna az ablakon, mások viszont hálátlansággal vádolták. Ez utóbbiak közé tartozott Neudecker és Helmut Schön is. „Beckenbauert 1979-ig szerződés köti hozzánk, ha távozni akar, akkor fizessen.” – mondta mérgesen a klubelnök. Schön dühös, de még inkább csalódott volt: „A válogatott számára Franz elveszett, még az ő kedvéért sem fogunk precedenst teremteni. Amikor világbajnokok elttünk, azt ígérte, 1978-ig még a rendelkezésünkre áll, ezért maradtam én is. Megszegte a szavát.”

Beckenbauer nem késett a válasszal: „Több mint egy évtizedig becsülettel küzdöttem minden mérkőzésen, de az egyhangúság kikezdte idegeimet. A Bayernnel kötött szerződésem szerint külföldre távozásom esetén nem kérnek értem lelépési pénzt, sőt még egy búcsújátékot is akartak szervezni nekem. Először nemet mondtam a Cosmos vezetőinek, de a sajtóban ellenem indított hadjárat után jobbnak láttam távozni.”

Amikor útnak indult új állomáshelye felé, korábbi csapattársai közül csak Sepp Maier jelent meg a repülőtéren. Franz ekkor látta először sírni az édesapját. Ő is könnyeivel küszködött, de Sepp mindent megtett, hogy felvidítsa barátját: „Legalább kevesebb gólt kapok jövőre, nem lesz, aki mindig előttem futkározva eltakarja a kapu felé jövő labdát.” Amerikában sokan úgy gondolták, a már kiöregedőben lévő, világhíressé vált megasztárok segítségével csatát nyerhet a soccer.

1977-ben egészen jó évet zártak, a márciustól augusztusig tartó bajnokság mérkőzéseire tódultak a nézők. Rövid ideig valóban úgy tűnt, hogy tért hódíthat az amerikai labdarúgás: amikor Beckenbauer és Pelé együtt játszott a Cosmosban, nem volt ritka a telt házat jelentő 78 ezer néző sem.

Igaz, a Cosmos amolyan klubcsapattá formált világválogatottnak számított. A Császárral soraiban 1977-ben, 1978-ban és 1980-ban is bajnokságot nyert. Beckenbauert az 1977-es év legjobb játékosává választották, fényképe mindennapos lett a sportüzletek kirakataiban is. Aránylag jól beszélt angolul, mulatságos nyelvbotlásai pedig csak fokozták a népszerűségét. Négy idényt töltött a Cosmosban, aztán a Hamburger SV szerződtette. Óriási csinnadratta közepette tért vissza, s hasonlóan zajos sikereket ért el: az első szezonban a második, a következőben az első helyen végzett a Bundesligában.

Az aktív játéktól hazájában 1982 májusában búcsúzott, egy HSV-Karlsruhe mérkőzésen. A 37. éve felé közeledő sztár ezen a mérkőzésen még mindig remekül játszott. Csaknem egyéves kihagyás után, 1983 májusában visszatért még a Cosmoshoz, de csak azért, hogy Amerikában is lezárja karrierjét.

Viszont „otthon” sokkal nagyobb feladat várta. 1984. július 13-án – Jupp Derwall utódaként – ő lett a nyugatnémet válogatott csapatfőnöke. Mindenfajta edzői előképzettség, gyakorlati tapasztalat nélkül látott munkához. Ameddig ő állt a válogatott élén, a Nationalelf világbajnoki ezüstérmet nyert Mexikóban, a legjobb négy közé jutott az 1988-as, hazai Európa bajnokságon (a Császár persze ezt kudarcként élte meg) és világbajnoki címet szerzett Olaszországban. Beckenbauernek sikerült az, ami korábban csak a szintén napokban elhunyt Mário Zagallónak:

játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnoknak mondhatta magát.

A Mundial után átadta helyét addigi segítőjének, Berti Vogtsnak, s úgy tervezte, soha többet nem lesz edző, hiszen a világbajnokság mesterének nem vezethet már fölfelé az út. Aztán csak elvállalt a Marseille-ben egy szaktanácsadói állást, később tévékommentátorként szorgoskodott, majd – Karl-Heinz Rumenigge társaságában – a Bayern München alelnöke lett.

Ám klub bajban volt. A Bayern egy hosszabb válság után ugyan kezdett éledezni, Erich Ribbeck azonban nem tudta a csúcsra visszavezetni a bőrnadrágosokat. „Csak a Császár segíthet!” – hangoztatták mindenfelé Münchenben. Beckenbauer vállalta a kihívást és 1994 első napjaiban átvette az edzés irányítását. Mi történt? A Bayern megtáltosodott és megnyerte a Bundesligát!

A Császár megtette a dolgát, aztán új kihívás után nézett. A klub elnöke lett. 1996 tavaszán aztán megintcsak leült az edzői padra, amikor szükség volt rá. Az UEFA-kupa elnyerése után újabb arannyal egészítette ki kollekcióját. Utolsó játékos/edzői Bayern-elsősége után aztán gyorsan leköszönt. „Csak” klubelnök, szövetségi funkcionárius volt. A 2006-os világbajnokság szervezőbizottságának vezetőjeként is ténykedett és irányításával gond nélkül, remek hangulatban zajlott le a nagy esemény.

A legendáriumához tartozik, hogy 2000 nyarán, a szerzőbizottsági döntés előtti napokban a németek mindenkit bedobtak, Claudia Schiffertől Schröder kancelláron át Boris Beckerig. Aztán már akár öt perccel a szavazás eredményhirdetése után mindenki számára világos volt: Franz Beckenbauer játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnok. S most újra megnyerte a csatát.

A diadal még egy szempontból jelképesnek tekinthető: elindította azt a szezont, amelyben a Bayern München bő negyedévszázaddal korábbi magasságokba emelkedve megnyerte a már Bajnokok Ligája névre hallgató tornát. Giovane Élber, a csapat brazil sztárja később azt mondta, ha a 2000-es, emlékezetes 0-3-as lyoni vereség után Franz Beckenbauer a nagy nyilvánosság előtt nem szedi ízekre a játékosok lelkét, a Bayern sohasem lett volna újra Európa legjobb csapata.

A fentebb olvasott szöveg a Pannonbajor 2020-ban megjelent cikkének enyhén átszerkesztett változata.