Interjúk és nyilatkozatok

Upamecano: „Így kell ejteni a nevemet…”



Dayot Upamecano a Bayern München hivatalos magazinjának adott interjút.

Újabb száma jelent meg a Säbener 51-nek, a klub hivatalos magazinjának. Ezúttal Upamecano válaszolt pár olyan kérdsére, amelyeket biztosan nem kérdeznének meg tőle más interjúk során.

Säbener 51: Dayot, korábban úgy nyilatkoztál, hogy az oroszlánok a kedvenc állataid… Már megváltoztattad a döntésed, hiszen ez az állat van a Bayern helyi riválisának címerén is?

Upamecano: (Mosolyog) Ezt tisztáznom kell. Ez a mondatom természetesen sosem kapcsolódott a klubhoz. Amikor csatlakoztam a Bayern Münchenhez, egyszerűen csak megkérdezték, hogy mi a kedvenc állatom. Kedvelem az oroszlánokat, mert annyira nyugodtak és mélyen elmélkedőek. Ha állatkertbe megyek, mindig megnézem őket. Gyakran mentem a lipcsei állatkertbe a családommal és a csapattársaimmal. Sajnos még nem volt erre időm Münchenben. De hallottam, hogy az itteni állatkert is megér egy látogatást.



Igaz, hogy még mindig vannak olyan sebhelyek a térdeiden, amelyeket a szülővárosodban, Évreux-ban szereztél a betonpályán focizás miatt?

Igen, ez így van. Gyerekként és tinédzserként betonon játszottunk és mindig öt az öt ellen. Nem volt bíró és emiatt volt igazán intenzív. Órákig rúgtuk a bőrt megállás nélkül. Édesanyám aztán mindig hívott minket az ablakból: „Ideje hazamenni!” És mindig kértem tőle még öt percet. Ha lehetett volna, akkor a végtelenségig játszottam volna.

Mit tanultál ebből az időszakból?

Szerintem az agressziót és a mentalitásom, ami teljesen normális volt akkor – ez karakterizál jelenleg a pályán. Mindig megvolt a saját kis nézőtáborunk. Emberek a közelből, körülbelül tíz ember, akik mindig néztek minket és szurkoltak nekünk. Ünnepeltünk is velük, amikor gólt lőttünk. Természetesen ilyen körülmények közt mindig nyerni szeretne az ember. Miután észreveszi az ember, hogy nézői vannak, szeretne visszaadni nekik valamit. És nem nevettek ki akkor sem minket, ha kikaptunk.



Azt mondtad, hogy aki túléli azt, hogy egy focipályán játszik, az túl tud élni mindenkit. A vérző térdek nem számítottak kifogásnak…

Muszáj kibírnod a fájdalmat, ha nyerni akarsz. Nekünk mindig az volt a legfontosabb, hogy megnyerjünk minden meccset. Erős mentalitást szereztem azokból az időkből.

Édesanyádnak biztosan sokszor kellett ápolnia a sérüléseidet.

Igen. Ő mindig ott volt nekem. Persze nem nagyon örült neki, amikor sérüléssel mentem haza. Mindig azt mondta, hogy legyek egy kicsit óvatosabb. Az anyukám nagyon fontos számomra. A piacon árult és segítettem neki, amikor csak tudtam, főleg, ha egyedül kellett kint lennie a hidegben. Így lehet definiálni a család fogalmát. Támogatott engem és én igyekeztem visszaadni neki ezt azzal, hogy a kimentem vele a piacra. Minden hétvégén siettem haza, miután lejátszottuk a meccseinket.

Milyen nehéz vagy milyen egyszerű négy lánytestvérrel felnőni? A foci nem volt a legfontosabb dolog otthon, igaz?

Őszintén? Kemény volt. (Nevet) Egy tévénk volt és amikor focit akartam nézni, mindig ők voltak többségben. Időnként komoly harcok folytak a távirányítóért. Aztán az egyik nővérem azt mondta, hogy aznap nézhetem, de onnantól kezdve nem. Szóval legtöbbször nem volt választásom és kint játszottam. Nem fájt. Ma már a tesóim a legnagyobb szurkolóim. Mehet jól vagy rosszul a játék, ők ott vannak nekem.



Hogyan ejted a Dayot-t? A „t” betűvel vagy anélkül?

Ó, köszi a kérdést! (Nevet) Szóval „Dayo”, tehát „t” nélkül, ha kérhetem. Ezt gyakran kell elmondanom, még Franciaországban is, mert csak nagyon kevés ember ejti jól.

Sok ember nem tudja rólad, hogy kicsit szégyenlős vagy – viszont a pályán egyáltalán nem. Ez szerinted jó dolog vagy olyasvalakinek gondolod magad, aki előbb átgondolja a mondanóját, mielőtt megszólal?

Azt nem mondanám, hogy szégyenlős vagyok. Az emberek gyakran tévesztik össze a szégyenlősséget a nyugodtsággal. Egyszerűen szeretek gondolkodni mielőtt beszélek és páran úgy gondolják, hogy emiatt félénk vagyok. Nem szeretek hülyeségeket beszélni, ennyi. (Mosolyog)

Gyermekként beszédhibás voltál, dadogtál és emiatt kikezdtek a többiek. Hogy érezted magad emiatt?

Nehéz időszak volt. Mindig féltem megszólalni a suliban, mert egy kicsit több ideig tartott átgondolni a dolgokat és a többi gyerek emiatt kifigurázott. Ez fájt. De legbelül úgy gondoltam mindig is, hogy folytatnom kell a mondandóm és nem szabad hagyni, hogy a többiek irritáljanak. Ezek az emberek egyébként nem hatottak rám az életem során. Gyakran jártam egyébként beszédtanárhoz. Azt mondanám a dadogó gyerekeknek, hogy ne szégyeljék magukat.

Mik a céljaid a következő években – egyénileg és a Bayernnel?

Az, hogy egészséges maradjak és minél több meccset játsszak. És szeretnék megtenni mindent annak érdekében, hogy megmentsem a csapatot a góloktól. Mert nem szeretek gólokat kapni. És ha minden jól megy, akkor pár címet is bezsebelünk.

Upamecano: „Így kell ejteni a nevemet…”
Hozzászólnék

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

To Top