Ifjú középpályásunk a The Player’s Tribune cikksorozatában mutatta meg írói vénáját az olvasóknak. A portugál Sanches jegyzetében írt profivá válásáról és nehéz időszakáról is. A továbbiakban őt olvashatjátok – a bayernszektor.hu fordításában.
Emlékszem a pillanatra, amikor világossá vált számomra, hogy az életem megváltozott – örökre.
Egy lisszaboni étteremben ültünk a haverjaimmal, 2015. december negyedikén. A Benficában fociztam és éppen aznap hoztunk le egy Academica elleni portugál bajnokit. Oké, sima meccs volt, lőttem is egy elég szép gólt – biztos láttad valamelyik összefoglalóban. Az volt az első találatom a Benfica színeiben, illetve profi karrieremben is. Nagyon sokat dolgoztam én és a családom is azért a pillanatért, rendkívül varázslatos volt. De nem is tudom – a pályán úgy éreztem, mint minden korábbi gólomnál…
Mindenesetre, a vacsoraasztalunk közelében ült pár szurkoló is, akik éreztem, hogy észrevettek minket. Akkortájt már megszoktam, hogy az emberek felismernek, hiszen a Benfica akadémiáján játszottam elég sok ideje. Általában nagyon nyugodtak és kedvesek ilyenkor. Szeretnék, hogy tudd, hogy ők mindig bíztak benned, hogy eljutsz a felnőttcsapatig – és kivétel nélkül megjegyzik, hogy dolgozzak keményen, mintha a szüleim lennének vagy ilyesmi.
De ezek az arcok az asztalnál… ők őrültek voltak. Úgy jöttek oda, mintha például Messi lettem volna.
„Renato! Renatooo! Csináljunk egy fotót! Kérlek! Csinálhatunk egy képet? Reeenato!”
Úgy néztem a barátaimra, hogy látszott rajtam, mit gondolok éppen – Oké, szóval innentől így fog menni, muszáj megcsinálni, amit kérnek. Tényleg nagyon vadak voltak, mondom. És ez csak az eleje volt az egésznek, el nem tudtam volna képzelni, mi jöhet ezután.
Még mindig csak egy srác voltam Amadorából, Észak-Lisszabonból. Szerény körülmények közt éltem gyerekkoromban. A szüleim keményen dolgoztak, hogy nekem és a két testvéremnek jó élete legyen. Sokszor költöztünk Portugálián belül, időnként azért volt pár nem igazán szerethető szomszédságunk is. Az egész családom Benfiquista volt – így hívják a Benfica szurkolóit a hazámban. Ez kötött össze minket az ottani közösséggel. Akárhová mentünk, mindenhol belefutottunk Benfiquistákba és azonnal képesek voltunk rokoni kapcsolatot kialakítani velük.
Emiatt volt különleges a Lisszabon körüli gyerekkorom. És ezért érzem úgy, hogy mindig magammal viszek a Benficából egy kicsit, akárhová megyek.
Megpróbáltam visszaemlékezni arra, amikor a Bayernhez igazoltam, 2016-ban, egy hónappal azelőtt, mielőtt megnyertük volna az Európa-bajnokságot Portugáliával. Ember… azt a tornát szavakba se lehet önteni. Az egy olyan cím volt, amelyre nagyon-nagyon hosszú ideig a legbüszkébb leszek.
Úgy éreztem, hogy az EB felkészített minden nyomásra, ami a Bundesligában zúdul majd rám – készen álltam. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű.
A futball Münchenben és Németország egészében teljesen más. Portugáliában szaladhatnék szabadon, hiszen megvan hozzá a technikai képességem és a fáradság leküzdésére inkább körültekintőbben játszanék. Németországban futhatsz ugyan, de a játék annyira gyors, hogyha nem figyelsz, kicsúszol a pozíciódból. Minden más volt. Az első müncheni szezonom nem is alakult éppen a legideálisabban. Tudom. Hallottam, mit beszéltek rólam.
„Kudarc!”, „Béna!”, „Scheisse!”, „Adjuk el minél előbb!”
A legrosszabb az volt, hogy akármilyen keményen edzettem és próbálkoztam, egyszerűen nem találtam a játékom. 2017-ben eligazoltam kölcsönben Swanseaba, hiszen játékpercekre volt szükségem. Biztos akartam lenni, hogy a válogatottba továbbra is meghívót kapok és utazok a vébére is. De Walesben a dolgok még rosszabbra fordultak… Épp, hogy beilleszkedtem az új csapatomba, jöttek ezek a fura sérülések – egy lábamon az összes. Sosem küzdöttem azelőtt ilyen problámákkal, de akkor hónapokat hagytam ki úgy, hogy egyedül ültem a lakásomban és az ablakon át néztem, hogy minden áldott nap csak esik az eső. Semmi sem tud felkészíteni erre.
Mindenkit tiszteltem a klubnál, de valami okból kifolyólag a foci továbbra sem ment. Aztán tavaly nyáron lemaradtam a világbajnokságról is. Nem panaszkodom, csak próbálom elmondani mindenkinek, hogy én is emberből vagyok és néha a dolgok nem úgy mennek, ahogyan azt én akarom. Rájöttem.
Édesapám szinte mindig ezzel biztatott:
„Harcos vagy. A harcosok sosem adják fel. A harcos úgy is belemegy egy csatába, hogyha úgy gondolja, hogy veszíteni fog.”
„A harcos úgy is belemegy egy csatába, hogyha úgy gondolja, hogy veszíteni fog.” – Tudom, hogy sok ember már elkönyvelt vesztesnek. Szerintem nekik beszélniük kéne apámmal.
Múlt nyár óta újra a Bayernnél játszok, úgy érzem, kezdem megtalálni a helyem. Voltak ezek a nagy célkitűzéseim, miután megnyertük az EB-t. Aranylabdás akartam lenni, elhódítani a nagy trófeákat. Ezek az ambícióim még mindig megvannak, de ahogy elképzelem a jövőm, az új álmaim után következnek.
Jó formában szeretnék lenni. Több percet játszani. Hallani a müncheniektől, hogy „Ez az a Renato, akit mi leigazoltunk, ezért szereztük meg őt.” Úgy érzem, idővel eljutok oda is. Ez az idény jobb lett a csapat számára is és nekem is. Tudom, hogy fejlődhetünk, én pedig több mindenre vagyok képes.
Az utam nem volt egyszerű. De még nem ért véget.
Korántsem.
Az eredeti cikket itt olvashatjátok!