Egyéb

Joshua Kimmich – Színre lépés

Joshua Kimmich írása a The Players’ Tribune sportlapnak.



A The Players’ Tribune sportolók személyes tapasztalatait, sokszor pedig egy egész karriert bemutató írást publikál, melynek szerzői maguk a játékosok. Őszintén és nyíltan beszélnek a legapróbb történésekről egy olyan szemszögből, amelyből egy szurkoló nem minden nap láthatja az eseményeket. A futball legendája, Pelé és a főszereplőnk klubtársa, Jerome Boateng után tavaly nyáron Joshua Kimmich is elővette költői képességeit és „Coming Up” címmel meg is jelent cikke, amelyet a bayernszektor.hu fordításában olvashattok.


Az összetört üveg hangja hallatszott. Rögtön egymásra is néztünk kínosan. Már megint egy betört ablak.

Bent a házban az anyukám már túlságosan is ismerte ezt a fajta neszt. Nem is kérdezte meg, hogy mi és hogyan történt. Csak kinézett az üveg helyén és ránk szegezte tekintetét.

„Na, most ki volt?”

Egy német kisvárosban, Bösingenben nőttem fel, amely a Fekete-erdő hegyei és Stuttgart között helyezkedik el. És hogyha azt mondom, hogy „kisváros”, akkor tényleg kicsire gondolok. Nem vagyunk többen, mint ezerhétszázan. Mind imádjuk a focit, de nincs sok grund a faluban.

És itt jön képbe az ablak.

A nyár azt jelentette, hogy tönkre vágtuk a szüleim udvarát, beleértve a újonnan ültetett virágokat is. Télen viszont már a ház előtt az utcán rúgtuk a bőrt, de az ablak még mindig nem volt biztonságban. Viszont az ősök füves placca volt az a hely, amelyen megtanultam – és megszerettem – a focit. Amikor még kissrác voltam (négy vagy öt éves), az apukámmal jártunk ki és ő tanította meg, hogy hogyan kell passzolni és lőni. Először a bal, majd a jobb lábammal. Aztán picit nagyobb lettem és már az idősebbekkel nyomtuk. Így lett a házunk udvarából találkozóhely, valamint az első számú focipályánk.

Hét éves lehettem, amikor a szüleimnek elege lett az ablaküveg-cserékből. Egyik nap, amikor hazaértem, két nagy focikapu állt az előkertben. A helyi klubnak nem volt rá szüksége és a szüleim átvették tőlük. Ezután apám egy használaton kívüli üres füves részre mutatott az utca másik oldalán.

„Fiúk, sétáljatok át oda és ott futballozzatok!”


Az ifjú Joshua már az új bösingeni grundon is oktatta a többieket. | Forrás: theplayerstribune.com


Tehát összeállítottuk az új pályát. Egy teljes pályát, csak nekünk. Minden nap suli után és a hétvégéken is ott lógtunk. Még  egy nézőteret is összebarkácsoltunk a saját kis „stadionunknak”. A szomszédban építkeztek és több tonna föld maradt hátra. Természetesen el is hordtuk az összeset. Kiegészítettük fadeszkákkal, hogy lépcsőzés is legyen. Úgy éreztük magunkat, mint a profik, amik mindig is lenni akartunk.

A gyarapodó mezkollekciómból választottam a meccsekre. Zidane, Schweinsteiger és Tomas Rosicky. Arról álmodoztam, hogy igazi stadionban igazi lelátók előtt focizom. Becsuktam a szemeim és elképzeltem, ahogy a szurkolók éljeneznek és a nevem skandálják. Egy mez van rajtam, a hátulján pedig ez áll: KIMMICH.

De hamarosan abbamaradtak ezek a fantáziámban előforduló hangok is. Nem mindenki volt akkora futballőrült, mint a haverok és én. A szüleim pedig elmondták nekem, hogy megvették a telket, amin a pálya állt. Rá fognak építeni egy házat. Nagyon fiatal voltam, tehát nem tudtam felfogni, hogy nem a miénk az az udvar. Borzalmasan dühös és zaklatott voltam. Az a mi grundunk. És a mi nézőterünk. A hálószobám ablakából néztem végig, ahogy teherautók érkeznek a helyszínre, majd később munkagépek bontják le a standokat, aztán felássák a földet. Azért, hogy a helyén egy mesterséges tó és egy kert legyen.

Szívszorító élmény volt.

Azonban a nagyapám, aki a kisváros másik oldalán élt, a segítségünkre sietett. A háza mellett egy hasonlóan elhagyatott és használatlan rét akadt, így hát áthordtuk a kapukat és munkához láttunk. Most klubházat húztunk fel, amelyben hétvégenként egész napi foci után húztuk meg magunkat és többször ott is aludtunk. Grilleztünk, szallonát is sütöttünk, a nap kezdéseként pedig reggelit is készítettünk, hogy kibírjuk az egész napos ütközeteket.

Számomra csak egy dolog létezett: a labdarúgás. Amikor nem a spanokkal rúgtuk a bőrt, akkor a helyi ificsapat edzésén lettem volna. Egy nap a Stuttgart korosztályos együttese játszott velünk. A tartomány legjobb gárdája jött tehát le Bösingenre, több nagy német klasszis kezdte itt pályafutását. Végül mesterhármast szereztem és 3-2-re elvertük a nagyokat.

A VfB Stuttgart már nyolcévesen átvette volna a fiatal gondozását. | theplayerstribune.com


Nem rossz módja ez a figyelemfelkeltésnek.

Később a Stuttgart megkereste anyum és apum, hogy akár játszhatnék a csapatukért, de ők nemet mondtak. Mindössze nyolc esztendősen ez azt jelentette, hogy a héten párszor oda-vissza kellett utaznom, ráadásul órákat. Nem voltam túlságosan összetörve. Már akkor is egy jó csapatban fociztam, valamint hallottam történeteket olyanokról, akik túl hamar vonultak akadémiába. A városunkban volt egy srác, aki elkövette ezt a hibát és pár év múlva csak úgy elküldték.

Tehát maradtam, egyre jobb lettem, de a következő évek folyamán, amikor már a regionális bajnokságban küzdöttünk, a Stuttgart folytatta a tárgyalásokat a szüleimmel. A klub még a pályájukat is megnézette volna velünk céljuk elérésének érdekében.

Azonban faterék hajthatatlannak tűntek.

Apám azt mondta: „Ha valamit akarnak tőlünk, akkor le is tudnak utazni hozzánk.”

Valószínűleg megértették őt, hiszen pár nappal később az ajtónkban állt egy stuttgarti edző. Hagyott gondolkodási időt, de ekkor már máshogy gondolták szüleim. A legjobbnak azt tartották, hogy ha csatlakozom az egyesülethez. Ahhoz, amely akkor csak pár hete ünnepelte ötödik német bajnoki címét.

Eleinte még apukám vitt edzésekre, de pár éven belül már ez neki is sok lett. Napról-napra jártam a tréningekre. Reggel hétkor keltem és többször este tízkor értem haza. A házikat csak ezután oldottam meg. Túlságosan terhelt voltam, így hát valaminek változni kellett.

Ekkor jött a teljes értékű szerződés a klubtól. A Stuttgart minden évben mindössze 18 focistát választott ki az akadémiából. Én egyike voltam ezeknek. Viszont ez azzal járt, hogy el kellett hagynom Bösingent. Otthon mindent többször átbeszéltünk és végül igent mondtam. Anyukám a könnyeit visszatartva ölelt át búcsúzóul. Nem hiszem, hogy akarta volna, hogy lássam eközben. Így hát nem nagyon néztem rájuk, csak megöleltem még apát és a nővérem, aztán elindultunk.

Hála Istennek egy másik fiú is pont akkor csatlakozott a csapathoz a tartományból. Mi voltunk a legfiatalabbak – mindössze 14 évesek. Eldöntöttük, hogy körbejárjuk a kollégiumot és mindenkinek bemutatkozunk.

„Szia! Joshua vagyok!” – próbáltam barátságosnak tűnni, de igazából a teljes rettenet fogadott.

Miközben beilleszkedtem, rájöttem, hogy mit is jelent a legkisebbnek lenni: mi mosogattunk, valamint mi ketten takarítottuk az asztalokat a többiek ebédje után. Igazából nem érdekelt, hiszen egész nap csak rúgtuk a bőrt. Négy esztendő, valamint temérdek fejlődés után 18 évesen már sokkal többet akartam. A második csapatban kívántam focizni, amely a harmadosztályban küszködött.

Azonban a klub nem így gondolta.

„Nem vagy még elég jó, a fizikumod sem az igazi még.” – ecsetelte nekem az edzőm, miközben rávett arra, hogy töltsek el még egy szezont a fiataloknál. Az indoka az volt, hogy sok nálam is jobb focista dolgozik az én posztomon a profik közt.

„Semmi esélyed eléjük kerülni és rendszeresen játéklehetőséghez jutni…”



Készen álltam, hogy meglovagoljam azt a lehetőséget, hogy fejlődhessek a kicsik közt. Egyre többet és többet akartam nyújtani a pályán. És amikor a Stuttgart nem hitt bennem, más együttes után kutattam.

Azt hiszem, hogy legnagyobb lecke, amelyet a focitól kaptam, az az, hogy csak olyan edzőnél lehet jól érezni magam, aki megbízik bennem. Ez az én esetemben megtörtént. A pár évvel ezelőtt a házunk előtt megálló játékosmegfigyelő ekkorra már a Leipzig csapatát erősítette. Ralf Rangnick az egyik legtiszteltebb menedzser egész Európában. Hallottam korábban arról, hogy Ralf dolgozott több nagy karriert befutó tehetséggel még fiatalkorukban. A Lipcsében játszás azt is jelentette, hogy messzebb kellett utaznom otthonról. De mint mindig, a szüleimmel megint megdumáltuk a helyzetet.

Éreztem a bizalmat mind Ralftól, mind a klubtól. Ott volt az a lehetőség, és meg kellett ragadnom.

És ezzel életem egyik legnehezebb szakasza kezdődött el…

Már a Lipcsébe érkezés előtt sérülést szenvedtem, nem is tudtam meddig fog tartani a felépülésem. A következő négy hónapban csak a visszatérésre koncentráltam, ami azt jelentette, hogy nem edzhettem a kerettel. Csak szemtől-szembe az edzővel gyakoroltam, míg a többiek teljes körű munkát végeztek. Nem ismertem a várost és még a társakat is meg kellett ismerkednem. Egyedül éltem egy hotelban. Ez kb. 550 km-re állt a családomtól. Egy tv, egy számítógép és egy mobil volt társam. Minden nap hazatelefonáltam.

„Felutazhatunk, ha szeretnéd és ott maradhatunk egy pár hétig.” – mondta az anyám.

Nagyon egyedül éreztem magam, de tudtam, hogy így a legtökéletesebb számomra. Lassan visszakerültem a keretbe, utána pedig pályára is léphettem. Ezután megismertem mindenkit az egyesületnél. Majd pár hét múlva a Stuttgart-tal játszottunk.



Megnyertük a meccset. Aztán büszkén lesétálni pedig csodálatos érzés volt. A harmadosztályban játszottam profi futballistaként. Minden csak jobb lett. Tagja voltam az U19-es bajnokcsapatnak, utána pedig már másodligásak voltunk.

2015 januárjában hívott az ügynököm.

„Mit felelnél, ha azt mondnám, hogy az FCB le akar igazolni?”

„Micsoda? Ez nem igaz, ez lehetetlen.”

„Joshua, téged akarnak.” 

Nem hittem neki.

„A vezetőedzőtől szeretném hallani.” – mondtam.

A futballtörténelem egyik legnagyobb csapata engem leigazolna? Pár héttel később már a Bayern egyik termében ültem, ahol a transzfereket és a hosszabbításokat bonyolítják, és arra vártam, hogy találkozzak Pep Guardiolával.

Amit Pepről tudtam, azt mind a tévében láttam. Nagyon izgultam, de ahogy besétált, már messziről éreztem valamit – a bizalmat. Rögtön tudtam: ennél a klubnál akarok focizni. Beszélt az erősségeimről, említett pár gyengeséget is, valamint, hogy miként szeretné, hogy átvegyem a híres technikáját.

„Szeretném, ha itt fociznál.” – mondta a szemembe.



Ez egy olyan pillanat volt, amelyet sosem felejtek el.

Úgy gondoltam, hogy Pep és a Bayern meglátott valamit bennem, én pedig azon voltam, hogy megmutassam nekik, hogy nem vakok.

Lehet közhelyesen hangzik, de az elmúlt évben úgy éreztem magam, mint egy álomban, amely valóra vált. Mindössze 21 éves voltam, mégis napról-napra a leghíresebb és legnevesebb focistákkal léptem pályára. Világ- és Európa-bajnokok, BL-győztes labdarúgók voltak a csapattársaim.

Természetesen óriási nyomás nehezedett rám az első meccsemen az Allianzban, de amíg Manuel Neuer, Thomas Müller, Philipp Lahm és Jérôme Boateng veled együtt játszik, addig mindig könnyebb egy kicsivel. Sok mindenre megtanítottak.

És ott vannak a szurkolók.

Minden héten akár többször is 75 ezer jegy kelt el. Gyerekként eljöttem egyszer Bayern-mérkőzésre apukámmal. Sosem láttam még azelőtt akkora stadiont. Minden olyan nyomasztó volt, hangos és óriási. Tíz évvel később pedig már csak az apám ült ott, a lelátón, végignézve, ahogy debütálok a bajoroknál. Részese lehettem a bajnoki címnek, a Bajnokok-ligája-összecsapásoknak, elképesztő érzés volt.



Időnként azon gondolkozom, hogy mi van a bösingen-i fiukkal a saját kis stadionjukban, és arról, hogy hogyan álmodoztam a szurkolókról, akik a nevemet kiabálták. Most minden sokkal nagyobb – sokkal másabb a legvadabb álmaimnál.

Hazamentem a nyári szünetben és mindenki egytől-egyig büszkén jött oda hozzám. Ehhez hozzátartozott az is, hogy Franciaországban az elődöntőig meneteltünk. Bekerültem az álomcsapatba is, olyan sztárokkal, mint Jerome Boateng, Antoine Griezmann vagy Cristiano Ronaldo.

Néhány dolog a faluban sosem fog változni: a futballőrűlt gyerekek, rajtuk a legendák mezével. Azonban a kuckónk már nincs ott. A pálya sem.

Nagyapám kertjében pedig továbbra is gyakorlási lehetőség van a jövő profijainak, mint például unokatesómnak, aki rendszeresen ott edz. Tanulja, hogy hogyan kell lőni, passzolni, előbb a ballal, majd a jobbal. És egy Bayern-mez van rajta, a hátulján pedig egy név:

KIMMICH.

Az eredeti kiadást itt tekinthetitek meg.

Joshua Kimmich – Színre lépés
1 hozzászólás

1 hozzászólás

  1. Pingback: Kimmich: Csak a legutóbbi és a következő meccs számít

Szólj hozzá!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

To Top