Végre ismét helyére állt a világ rendje a Bayern Münchennél. Az eredmények jönnek, egyre több az élvezhető meccs is, a sérültek szépen lassan visszatérnek: talán csak egy srác miatt kezdtünk el aggódni. Pedig őt se kell félteni.
Thomas Müller eddig az összes edzőjénél meg tudta találni a neki fekvő pozíciót. De Carlo Ancelottival kapcsolatban már a szezon előtt sokan elmondták, hogy az általa preferált hadrendekbe Müller aligha illeszthető be. Az őszi idényben ezt igazolni láttuk. Müllernek nem ment a Carlo-klasszikus 4-3-3-ban.
Szerencsére végül Ancelottit is sikerült elnyelnie a kibsztt bajor valóságnak. Már a Lipcse elleni meccsen előrébb hozta Thiagót, tegnap is egy 4-2-3-1-et láttunk. Mellette pedig próbálgat egy hasonló felállást, de ott Thiagót visszább fogva, Müllert betéve középre. Ezt láthattuk a Hamburg ellen. Egy klasszis teljesítményt nyújtó Müllerrel. Ma úgy tűnik, hogy egy remélt BL-döntőben e két hadrend valamelyikéből választana a Mester, de ha mindenki egészséges, akkor inkább az előbbi mellett tenné le voksát.
Ezzel pedig egy olyan helyzet állhat elő, hogy Müller a fontos meccseken padra szorul, világbajnokként, közönségkedvencként.
Megfeledkezünk róla, de nem először. Ugye Müller sosem tartozott a legtechnikásabb játékosok közé, nem ezt várjuk el tőle, van sok más dolog, amit szeretünk benne. S ahogyan mondani szokás, az eredmények az évek során rendre őt igazolják. Ennek ellenére általában úgy indultunk ki, ha mindenki egészséges, akkor Müller lehet a csapat 12. tagja. Aki éppen, de nem fér bele a legjobb kezdőbe. Tavaly a BL-elődöntő első meccsén rotáció okán maradt le, de 2012-ben már előállt egy olyan helyzet, hogy minden támadónk egészséges volt. Akkor Jupp Heynckes Toni Kroos mellett döntött. Nem történt tragédia, Müller csereként beállva állt készen arra, hogy szétmarcangolja a Real Madrid védelmét. JÓl is játszott.
Egy olyan idény végén, melyben nem igazán találta a helyét. Az ideit nem számolva az volt az egyetlen olyan idénye, amikor 10 gól alatt termelt a Bundesligában. A 7 góljának felét pedig a 33-34. fordulóban szerezte. Azután, hogy a Real Madrid ellen padra került. Később a BL-döntőben (amikor Kroos egy sorral hátrébb játszott) pedig ő lőtte a gólunkat. Aminek normálesetben aranyat kellett volna érnie.
Ahogyan megmagyarázhatatlan az is, hogyan nyújthat éveken át masszívan világklasszis teljesítményt valaki a mai atletikus futballban az ő fizimiskájával, ugyanúgy abból sem kell messzemenő következtetéseket levonni, hogy esetleg az elmúlt hónapokban nem sikerült neki úgy, ahogyan szerettük volna. A futballban napok, hetek alatt változhat helyzet.
De ha nem is ad löketet neki a múlt heti Hamburg elleni gálafoci, ha a szezon végére sem állna össze a formája, akkor sem szabad temetnünk őt. Reményeink szerint neki egy nagyjából 15 éves karrierje lesz a Bayernnél. Ennek most a felénél tart. Ha nem a pillanatban gondolkodunk,hanem egészében figyeljük: hogy a fenébe ne férhetne bele az, hogy az eredményes és látványos karrierjében esetleg van egy időszak, amikor nem róla szól a Bayern. Amikor a háttérből kell visszaküzdenie magát. A legjobb példa Bastian Schweinsteiger, aki 2006 és 2009 között egymás után több pocsék idényt is letudott, de a Wembley vagy még inkább a VB-döntő árnyékában ez már senkit sem érdekel, és ez így természetes.
Ahogyan örülünk annak, hogy Müller 2009-ben élni tudott az adódó lehetőséggel illetve azóta is többszörösen rászolgált a különleges bánásmódra, most el kell fogadnunk, hogy egy ilyen helyzet állt elő. Idővel elő fog állni egy másik helyzet. Ez nem végleges, és nem végzetes.
Az elsőrangú cél az, hogy ott legyünk június 03-án Cardiffban, és ott bárhogyan, de megnyerjük azt a mérkőzést. Ha Müllerrel a kezdőben, akkor úgy. Ha Müllerrel a padon, akkor úgy. Ettől nem fogjuk kevésbé kedvelni őt, nem fog kevesebbet érni, amikor a nyakába akasztják az érmet.
De gondoljunk bele abba is: miért ne lőhetné a csere a győztes gólt?
